Orosz-ukrán háború/A tömegsír békéje

A béke, amiről Orbán Viktor beszél, az a tömegsír békéje.

A magyar miniszterelnök szerint Ukrajnában azonnali tűzszünet kell, és ezután meg kell kezdődniük a béketárgyalásoknak. Szerinte Oroszország biztosan meg fogja nyerni ezt a háborút, mert eddig minden háborújukat előbb-utóbb megnyerték. Nézzük meg kicsit ezt az orbáni értékelést alaposabban, mert érdemes.

1) A tűzszünetről: a tűzszünet jellemzően a frontok épp aktuális állását rögzíti: a harcoló felek beszüntetik az aktív ellenségeskedést, de maradnak, ahol vannak, amíg meg nem születik (ha egyáltalán) a politikai rendezés. A frontvonalból tehát kontaktvonal (line of contact) lesz mindaddig, amíg meg nem születik a béke is. A poszt-szovjet térségben a kilencvenes évek elején Oroszország így hozott létre három befagyott konfliktust is (Transznyisztria, Abházia, Dél-Oszétia): az orosz erők beavatkoztak a szeparatisták oldalán, Moszkva kikényszerített egy-egy fegyverszünetet, ami de facto garantálta a szeparatisták különállását mindaddig, amíg a béke meg nem születik – aztán pedig elszaboltálta a politikai rendezést, „befagyasztva” ezzel ezeket a konfliktusokat. Ha Orbán javaslata megvalósulna, jó eséllyel körülbelül ez várna Ukrajnára is. Onnan lehet tudni, hogy pontosan ez történt a 2014–2015-ös minszki megállapodásokkal is.

Az orbáni javaslat azt jelentené, hogy Ukrajna területének körülbelül 20%-a orosz megszállás alatt maradna, többmillió polgári lakossal és a nemzeti vagyon nem elhanyagolható részével együtt. Kicsit részletesebben: egy ilyen tűzszünet azt jelentené, hogy Ukrajnának a Krímen kívül le kellene mondania Herszon és Zaporizsje megyék körülbelül 70%-áról, Luhanszk megye körülbelül 90%-áról, Donyeck megye mintegy 60%-áról, és mindezekkel együtt az Azovi-tenger teljes partszakaszáról is, hiszen épp aktuálisan így állnak a frontok. Magyar viszonylatban ez a 20% területveszteség azt jelentené, hogy lemondunk Győr-Moson-Sopron, Vas, Zala és Somogy vármegyék teljes területéről + még Veszprém vármegyéből egy kis darabról.

Emellett Bucsa és Irpiny óta tudjuk, hogy az orosz hadsereg szisztematikusan, teljesen rendszerszintűen kegyetlenkedik a polgári lakossággal (ne feledjük, a bucsai mészárlásért felelős egyik főtisztet Putyin ki is tüntette). Ergo, a béke, amit Orbán javasol, potenciálisan a bucsai és irpinyi lakosság sorsára ítélné a megszállt területek ukrán polgári lakosságát.

Ez nem béke. Pontosabban, ez a tömegsír békéje. Teljesen érthetetlen, hogy a magyar miniszterelnök vajon miért tartja ezt olyan jó ötletnek.

2) Mellékszál, de érthetetlen az is, hogy a nemzeti szuverenitásra máskor oly kényes Orbán-kormány vajon miből gondolja, hogy ő majd megmondhatja, hogy a szuverén Ukrajna hogyan döntsön?

3) Ennél SOKKAL érthetetlenebb az, hogy miből gondolja, hogy Oroszország majd megnyerni ezt a háborút…? Milyen információk alapján jutott vajon erre a következtetésre?

Itt két érdekes dolog is van.

a) Az egyik inkább történeti érdekesség, de mivel a miniszterelnök ezt látványosan rosszul tudja, ezért mégiscsak releváns. Moszkva ugyanis NEM nyerte meg minden eddigi háborúját. Nagyon nem. Ha csak a huszadik századot nézzük, látványos vereséggel végződött az orosz-japán háború 1905-ben, csúfos kudarc volt a Lengyelország elleni támadás 1920-ban, elveszítették az első világháborút (!), és ronda véget ért a Szovjetunió afganisztáni háborúja is. Ezenkívül az is erősen kérdőjeles, hogy az első csecsen háborút lezáró, 1996-os haszav-jurti fegyverszünet – ami a radikális iszlám csecsenföldi térnyeréséhez és a második csecsen háborúhoz vezetett – vajon mekkora siker.

b) Ennél fontosabb, hogy miből gondolja, hogy Moszkva EGYÁLTALÁN győzni fog. A kérdés azért érdekes, mert ugye éppen múlt héten pénteken, január 20-án volt az Ukrajnát katonailag is támogató államok ramsteini találkozója, immár a nyolcadik. A ramsteini találkozókon több, mint negyven ország vesz részt (fun fact: Magyarország is).

És több, mint negyven ország fegyverekkel is támogatja Ukrajnát, méghozzá egyre több, modernebb és erősebb fegyverrel. Mindezt jó eséllyel azért teszik, mert úgy gondolják, hogy Ukrajna igenis meg tudja nyeri ezt a háborút.

Másképp fogalmazva: 40+ ország úgy gondolja, hogy Ukrajna győzhet. Köztük olyan, katonailag nem teljesen jelentéktelen országok is, mint az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország, Japán, Ausztrália, Izrael, de még Marokkó és Kenya is.

Most jön a kérdés. Mi az esélye annak, hogy ez a 40+ ország mind téved, és egyedül a magyar miniszterelnök tudja jól, hogy hogyan végződik a háború…?

Könnyen belátható: nem túl sok. Körülbelül ugyanannyi, mint amennyi esélye Orbán 2022. február 1-I, moszkvai “békemissziójának” volt a sikerre. Az is teljesen érthetetlen, józan ésszel, a rendelkezésre álló adatok és trendek alapján egyszerűen megmagyarázhatatlan lépés volt – és ez a mostani értékelése is az.

4) Mindez persze elvezet az örök lenini kérdéshez: “Mi a teendő?” A magyar kormányra sokmindent lehet mondani (gátlástalanok, korruptak, nepotisták, stb), de butának nem buták. Racionális játékosok, csak éppen a “Boston politics” című könyvből ismert racionalitás mentén.

Mivel pedig nem hülyék, ezért előbb-utóbb remélhetőleg ők is belátják, hogy ezt a háborút nem Oroszország fogja megnyerni. Ergo, ha Magyarország továbbra is Oroszország pártját fogja a konfliktusban, akkor (ismét) a vesztes oldalon fejezi be az éppen aktuális nagy európai háborút.

A jó hír az, hogy elméletileg létezik megoldás. Nincs kőbe vésve, hogy hazánknak a vesztes oldalon kell maradnia.

Lehet külpolitikai irányváltást csinálni, akár radikálisat is.

Más országok ezt általában úgy szokták csinálni, hogy látványos, demonstratív személycserét hajtanak végre a külpolitikai apparátusban, az új miniszter és új külpolitikai adminisztráció pedig attól kezdve már tud látványosan új irányvonalat vinni. Nyilván ezután is mindenki tudni fogja, hogy azt a bizonyos korábbi irányvonalat sem a korábbi külügyminiszter határozta meg (ugyanis a partnerek sem buták…), de ezzel együtt egy látványos irányváltást így diplomáciai-szakmai értelemben gond nélkül meg lehetne csinálni.

(A mostani külügyminiszterünk pedig mehetne mondjuk Moszkvába nagykövetnek; azért oda, mert ott biztosan megkapná az agrément-et, míg ez számos más országban erősen kérdőjeles volna. Nem mellesleg, néhány év moszkvai munka alatt talán megtanulná azt is, hogy a nála 28 (!) évvel idősebb “kedves barátját”, Szergej Lavrovot a nyilvánosság előtt nem simán Szergejnek, hanem Szergej Viktorovicsnak illene szólítani, legalább a korkülönbség miatt, ha már olyan bizalmas, baráti viszonyban vannak. De ez már tényleg csak mellékszál.)