Rendszerváltás
A rendszerváltás lényege, hogy nem a 2010 előtti rendszert kell visszaállítani, mert már az sem volt jó (különben nem lehetett volna pár év alatt lebontani).
Rendszerkritika: az uralkodó párt értékeinek és legitimitásának megkérdőjelezése. Orbán is ezt tette, amikor „a haza nem lehet ellenzékben”.
- a legitimitás megkérdőjelezése: egyeduralomra tör, amit az általa hozott alaptörvény is tilt, az EU-s kötelezettségekkel szembehelyezkedik, és indirekt módon megkérdőjelezi a népfelség elvét
- sérti a hatályos BTK-t: maffiaállamként működik
- keleti hatalmaknak szolgáltatja ki az országot.
Rendszerváltás: a fenti három megszüntetése:
- a jogállam helyreállítása
- az állami bűnszervezet felszámolása → korrupció
- a nemzeti szuverenitás helyreállítása.
Ezután jöhetnek a szakpolitikai programok.
Magyarországon kétszer volt rendszerváltás: 1989-ben és 2010-ben. 1998-ban, az első Orbán-kormány idején ⅔ híján nem sikerült a rendszerváltás, bár Orbán akkor is megpróbálta (Simicska Lajos NAV-elnökké kinevezése, Györgyi Kálmán lemondatása és helyére Polt Péter kinevezése).
Magyarországon parlamenti áldemokrácia van a kormánnyal együttműködő ellenzéki pártokkal. Ezt borította fel (kívülről) a Tisza Párt. Az áruló tud a legtöbbet a vezető viselt dolgairól, ezért haragszanak rá az ilyen rendszerek (Nagy Imre, Rajk László).
Ha nincs ⅔, az alkotmányos diktatúrából az ellenálló intézmények vegzálásával (a társadalommal való szembeállítással) lehet kilábalni. Ennek van szép angol neve is: moral suasion.
A rendszerváltást társadalmasítani kell (ez maradt el 1989-ben): az alapvető erkölcsi elvárásainak (jóvátétel) meg kell felelni. Be kell vonni az embereket, hogy magukénak érezzék a rendszerváltást. Ugyanakkor reális célokat kell kitűzni, pl. Mészáros vagyonának „csak” 60%-át visszakérni.
Óellenzék
Az óellenzék nem a rendszert, hanem a kormányt bírálja: a céllal egyetért, a megoldásokban nem. Ezzel az óellenzék belesüllyed a kormánykritika mocsarába.
- Megjegyzés: A bankrablóval nem az a baj, hogy nem húzott sorszámot, a sofőrjükkel sem az, hogy tilosban parkolt.
Konkrét példák:
- a választási törvény minden egyoldalú módosítása választási csalás, erről mégsem beszél az óellenzék, legfeljebb a választókerületi határok átrajzolásán háborog
- a választói névjegyzék kiadása kötelező a pártok számára – kivéve a határon túliakat. Ez lehetetlenné teszi a kampányolást a szórvány magyar területeken. A kormány viszont bérel szervezetet, amelyik maga kézbesíti a szavazólapot, egyúttal kitölteti és beviszi. Gigantikus választási csalás.
- az „elhibázott gazdaságpolitika” kifejezéssel az óellenzék nem az állami szintű korrupciót kritizálja, hanem a részletekkel elvonja a figyelmet a probléma gyökeréről
- az óellenzék betegutakról vitatkozik, nem a forrráskivonásról, és nem arról, hogy a kormány rendészeti kérdésként kezeli az egészségügyet
- a kordonbontással azért harcol az ellenzék, hogy kérdezni lehessen a korrupt minisztertől, és nem arról beszél, hogy illegitim a kormány. A kérdezési lehetőségért küzdéssel saját magát helyezi alárendelt pozícióba (a Momentum)
- a média sokszínűségének korlátozását tiltja a médiatörvény, az óellenzék mégsem fordul bírósághoz, hanem azon sír, hogy 4 évenként csak 5 percre hívják be őket.
- a 2021-es közszolgálati kódex szerint kötelező ellenzéki képviselőket is szerepeltetni a médiában. A köztársasági elnök őrködik a demokratikus működés felett, de senki nem írt neki. (Persze nem fog lépni, de éppen ez kérdőjelezi meg a legitimitását.)
Ilyen langyos dumákra az emberek nem mennek az utcára. Ezért nem tud az óellenzék nagyobb tüntetést szervezni.
Az óellenzék esetén a frakciónak van pártja, mert az kapja az állami támogatást. Ez is korrupció.
Forrás
- A joguralomtól az uralom jogáig: A jogállam felszámolása Magyarországon 2010–2024. Szerkesztők: Gadó Gábor, Kerekes Zsuzsa, Magyar Bálint Budapest: CEU Demokrácia Intézet (2024) ISBN 978-615-5547-12-6